Mártír

A sötét tömlöc falait még nappal is ócska fáklyák világították, meg hiszen több emelet mélyen volt kialakítva szökés-biztosan a föld alatt.
Nem mintha eszébe jutott volna megszökni. Tudta miért van itt, és tudta jól, hogy mi vezetett ide. Csak nem értette… Kelletlenül még mindig félálomban fordult egyet a kényelmetlen deszkapriccsen. Nem tudott mély álomba merülni, mert egy ilyen tákolmányon nem lehet. Nem mintha az lenne a célja. Épp ellenkezőleg. Még alvás közben is emlékezteti az embert, hogy miért van itt. Hogy mit tett… De mit is? Érdekes. A legtöbb ember tisztában sincs tetteinek súlyával, főleg azoknak következményeivel.
Lassan kinyitotta a szemét és körbehordozta a kis cellában. Volt egy rabtársa, aki folyton afelől faggatta, hogy hogyan került ide. De soha nem válaszolt neki. Soha… Nem érezte szükségét. És nem érezte úgy, hogy annak az embernek joga lenne tudni.
Nem itt volt a helye.
- Hány rab mondja is ezt? – kérdezte magától. Most azonban tényleg így volt. Közönséges gyilkosok, zsebmetszők közé dugták be, holott soha nem követett el semmi ilyet. Csak egy bűne volt, ami mégis sokkal nagyobb bűnnek számított a társadalom szemében, mint az valaha gondolta volna.
Ha így kellett lennie, akkor így kellett lennie. Fanyar mosoly futott át az arcán. A beletörődés mosolya volt. Hisz már nem volt mit tenni, nem volt, aki segítsen rajta, és nem is akadt olyan ember aki legjobb tudomása szerint megtette volna. Pedig szabadulni akart.
Nem tehet róla… Emberi ösztön. Ha egy embert bezárnak, az csak akkor nem akar kiszabadulni onnan, ha már nem él, vagy teljesen feladta. De ő nem adta még fel. Túl erős volt ahhoz lélekben, hogy ennyire könnyen feladja. Azonban kilátás sem volt arra, hogy megszabaduljon szenvedésétől.
- Nem lehet így vége – mormolta maga elé, miközben felült a padon. – Nem, nem és nem…
- Mondtál valamit? – hangzott egy kába hang a félhomályból. Megint a cellatársa szólt hozzá. És megint, mint eddig az itt eltöltött másfél-két hónap alatt – nem tudta megmondani pontosan – válasz nélkül hagyta. Nem tudta neki megbocsátani, hogy ilyen egyszerűen beletörődik a sors kegyetlen fordulatába, és ily könnyen átadja magát a halálnak.
Halál… Voltaképp minek is adjuk át magunkat életünk végén? Egy fogalomnak? Egy állapotnak? Talán… Ezt senki nem tudja. Azazhogy nagyon is sokan de ők nem tudnak már mesélni róla.
Horkantva felnevetett. Keserű nevetés volt, mégis volt benne valami, amitől az ember egyszerre megnyugodott és felállt a hátán a szőr.
- Tudod, ha legalább beszélgetnénk néha, az egy kicsit könnyebbé tehetné ezt az egészet. – hallatszott a hang a homály mélyéről.
- Neked hogyan lehetne már egyszerűbb barátom? Hisz ellenvetés nélkül átadod magad a halálnak anélkül, hogy hinnél valamiben, anélkül, hogy lett volna valami célod az életben. Nem nevezném életnek azt, amikor cél és hit nélkül bolyongasz az utcákon, és emberek zsebeit metszed fel egy kis pénzért vagy ékszerért. Én úgy kerültem ide, hogy teljesen más a bűnöm. Ami nem is igazán bűn. Mégis egy torz társadalom elhiteti torz gyermekeivel, hogy bűn. És akkor már csak egy perc amíg, rád, mint bűnbakra, rád tegyék a bűnös bélyeget, és még egy perc, amíg bedugnak ide közönséges bűnözők közé, hogy várjam a halált. Előtte még jól megkínoznak. De tudod mit? Nem érdekel… Nem érdekel, mert tudom, amit tudok, van hitem és azért a halál kapujában is kiállok. Te cimbora? Te, ha azt vesszük, ember sem vagy már. Csak egy hüvely. A lelked halott… Azért mész olyan könnyed egykedvűséggel a vérpadra, mert nincs mit elveszítened. Se hited, se a lelked, se a céljaid. Nekem még mind a három megvan… És a végsőkig meg is tartom. Ezért nem itt van a helyem. És ezért, nem szóltam hozzád ily sokáig, jóllehet lassan két hónapja ugyanabban a dohos patkánylyukban élünk. Mindezek tükrében azt kell, hogy mondjam: nincs miről beszélgetnünk. Most a legmélyebb tisztelettel és a legjobbakat kívánva komám… Visszahúzódnék békés hallgatásomba.
Nem láthatta, de érezte, hogy szavai elérték a kívánt hatást. Tudta azt is, hogy ez az ember nem fog szólni hozzá soha többé.

A homály másik oldalán, egy férfi arcán a mély döbbenet kezdett tükröződni, ami szépen lassan kezdett átalakulni egyfajta áhitatos tiszteletté. Tudta, ez az ember valami több, és hogy a halálba is követné… Elmosolyodott, mert belegondolt hogy az nincs is olyan messze.

Mindeközben az ember, aki oly szilárdan hitt szépen, lassan visszahúzódott gondolatai közé.
Egy dolgot nem tudott felfogni. Vagy nem is akarta. Még magában sem tudta eldönteni, hogy melyik a helyes. Mindesetre így volt.
Csak azért, mert hirdette az utcán amiben hitt, és amit élete céljának választott, csak azért, mert az más volt, mint a ,,normális” ugyanazt a büntetést kell kapnia, mint egy gyilkosnak. Csak, hogy a tömeg megnyugodjon. És, hogy amikor majd a bitófán lengedezik a szélben, akkor egyetlen hatalmas orkán módjára üdvrivalgásba kezdjenek.
Lelketlen hüvelyek ők is. Ugyanolyan másolatok. És mindennek mi az oka? A vallás. Na nem azért… A vallással önmagában nincsen gond. De ahogy a mai papok fanatikusan ültetik be az emberekbe a vallási buzgalmat, egyre jobban elhatalmasodik bennük, mígnem el is emészti teljes belső valójukat.
- Ehhh… - gondolta keserűen magában. – Alapjaiban hibás az egész… De mindegy is. Ha meg kell halnom, hát meg kell halnom. Születés, élet és halál. Ez az élet elkerülhetetlen rendje. De miért éppen így? Miért éppen most? Olya közel volt a cél. Majdnem elértem. Kevésen múlott, de űzött vad lettem, akit befogtak, megpróbáltak megszelídíteni. Nem sikerült. Ezért most már úgy kezelnek, akár egy veszett kutyát. A veszett kutyákat pedig elpusztítják. Velem sem lesz ez másképp. El kell távoznom az emberek soraiból, azért, mert csak őket akartam óvni, saját nézeteimmel. Úgy gondolják ez önző és jogtalan dolog tőlem. Jogtalan? Meglehet. Önző? Nem hinném. Hogy lehet pont egy olyan ember önző, ki csak mások érdekeit szem előtt tartva él. Ki azért él, hogy szebbé tegye az együtt élést ezen az igencsak romlott planétán. Ez lehetetlen. Egy olyan képtelen gondolat, ami sajnos soha nem állt és nem is fog távol állni az emberiségtől. Nem hiszem el hogy…
De nem tudta befejezni a gondolatmenetet, mert ekkor kulcsok zörgése hallatszott a nehéz tölgyfa-ajtó másik oldaláról. Elérkezett hát az idő… Jönnek a romlott társadalom őrizői, hogy egy igaz ember felett hajtsanak végre egy ítéletet. Benyomultak a cellába karon ragadták őt is és a másik embert a homályból.
Hosszú alagutakon és lépcsőkön keresztül vezetett felfelé az útjuk. Nem is érzékelte… Teljesen bezárkózott magába. Elbújt egy gát mögé, amit senki ember fia nem törhet át.
Lassan balra fordította fejét. Mellette hurcolták rabtársát. Sovány volt. Kórosan sovány. Jóval hosszabb ideje lehetett már itt, mint ő. Mégis úgy gondolta nem sok különbség van köztük. De csak testileg.
Elértek egy ajtót. Tudta jól az ajtón túl a halál vár rá, és egy tömeg, aki azt várja, hogy meghaljon. A másik férfi arcán egyre inkább kezdett alakot formálni egy érzelem. A félelem egyezményes arca. Hisz ő teljesen nyugodtan lépdelt, pedig ugyanaz várt mindkettejükre. Nem értette…
Az őrök kinyitották az ajtót. Mielőtt kiléptek volna az ajtón ránézett társára és csak ennyit mondott:
- Ne félj barátom. Minket már nem bánthat senki.
Egy hálás mosoly volt a válasz. Ez volt az utolsó, amit a férfiből láthatott.

Lassan odavezették őket az akasztófához. Először a cellatárs volt soron. A nyakába tették a kötelet, és a hóhér perverz élvezettel nyomta meg a padlóba ágyazott nyitó kallantyút.
Csak pár percig tartott az egész. Az ember rugdalózott párat, majd átadta magát az öröklétnek.
Lassan leszedték a holttestet, és közben két másik őr felvezette őt is az emelvényre. A törvényszolga kihirdette, hogy bűnös. Mégpedig eretnekségben.
- Utolsó szavak? – vetette oda neki a kérdést.
- Lennének – válaszolta halkan.
- Akkor gyorsan. Még 5 akasztás van ma hátra…
- Ígérem, amennyire gyors leszek, oly kevésbé kíméletes. – mondta egyre erősödő hangon, mígnem már a tömeghez beszélt. Az egész egy emberként kezdett zúgolódni, dobálni és fujjogni.
– Embertársaim. Halálom nem hiába való. Értetek tettem mindezt, értetek halok meg. A ti üdvötök volt az én saját magam elé tűzött célom. Az hajtott, hogy az összes ember úgy élhessen, ahogy hozzá méltó. Egyénként… Sajnos rá kellett jönnöm, hogy még nem álltok készen rá. Hogyan is állhatnátok? Nézzetek csak körül. Egy egész város várja őrjöngve, hogy bitóra húzzanak 7 embert. Abból egynek csak azért kell meghalnia, mert hitt valamiben. Abban, ami ő is, abban, ami ti is vagytok. Az emberekben. Hogyan állhatnátok készen, amikor valakit hite miatt húztok fel, nem pedig valós bűnökért. Nem… Még nem. Elérkezik majd az idő talán, mikor készen fogtok állni, hogy megtegyétek azt a lépést, amin én akartalak átsegíteni titeket. Hát itt vagyok. Itt állok, nem álltam ellen egy percig sem a ti akaratotoknak. Átadom magam a halálnak, hisz az csak megnyugvás a lelkemnek, hogy nem kell itt köztetek élnem minden egyes nap. Annyira elbutultatok már, hogy nem tudjátok, kik is vagytok valójában. Megmondjam miért? Mert megölték a lelketek. És ti írtátok alá a halálos ítéletet. Ennek tükrében éljetek, és jegyezzétek meg egy életre egy mártír szavait…
Ezzel vége volt hát. Becsukta a szemét és átadta magát az öröklétnek. A következő pillanatban érezte a zuhanást. A következőben nem volt semmi csak a sötétség.

Nem élhette már meg szavainak hatását. Az egész tömeg – egy város - volt most néma csendben. Senki nem tombolt és üvöltött fanatikus örömében, ahogy a hitéért halt ember hullája lágyan lengedezett a nyári napsütésben és a finom enyhe szellőben…





Hetyei Viktor

Egy férfi gondolatai

Egy férfi gondolatai



Nem tudta volna megmondani, hány óra van. Azt se tudta volna megmondani, hogy hogyan került ide. Azt se tudta volna megmondani, hogy valójában hol is van. Mi vezetett idáig? Valószínűleg nem csak az átivott éjszaka. Valamilyen szinten ő is ezt akarta, hogy ide jusson. De hova is? Egy idegen nő ágyába, egy idegen helyen. Még a nevét sem tudta.
Érdekes dolog a pillanat alatt fellobbanó szenvedély… Vaddá és egyben érzékivé is teszi az embert, lesi a másik fél minden kívánságát. Azonban arra nem is késztet, hogy a valódi értékekre figyelmet fordítson. Valahogy így maradhatott ki a nevek kicserélése.
Egy teljesen átlagos péntek estének indult… De valahol mégis kisiklott olyannyira, hogy most nagyjából még a saját nevét sem tudta. Minden a veszekedéssel kezdődött. Állandóan veszekednie kell. Csak azért, mert nem érti meg senki. Akiről pedig azt hinné, hogy megérti, az pedig hátba szúrja. Nem történt ez most se másként. Fel kellett, hogy szarvazzák, ahhoz, hogy észbe kapjon. Nem éppen a legjobb alternatívát választotta. Teljesen leitta magát.
Már- már megütötte az emberi szánalmasság legmagasabb mércéjét. Az alkoholnál undorítóbb és veszélyesebb dolog nincsen. Undorító, hiszen kifordítja még a legjobb és legigazabb embert, és fékezhetetlen vadállattá változtatja a legszelídebb egyéneket is. Veszélyes, mert hihetetlen mód őszinte lesz a leghazugabb ember is. Olyan dolgokat mond el mindenki az alkohol befolyásoltsága alatt, amiket másnap többszörösen meg is bán. Feltéve, ha emlékezik rá… De az esetek többségében ez nem így van.
Mint ahogy az ő esetében is. Fogalma sincs arról, hogy keveredett ide és ez a kérdés már kikészíti lassacskán.
Gondolataiból egyszerre kizökkentette valami. Egy hang. A nő mellette halkan nyöszörgött álmában. Odafordította a fejét, hogy szemügyre vegye.
Elsőre ez nem volt egyszerű feladat, mert a kies hotelszobában teljesen sötét volt nem számítva az ócska tv adás nélküli vibrálását. Csak a hangyák végeérhetetlen küzdelme zajlott benne, de ennek fényében, majdnem teljesen látta a fiatalasszony minden vonalát. Öröm volt ránézni… Feszes keblei, mint magányos dombocskák, lapos hasa és kidolgozott feneke volt. Az arcáról nem is beszélve. A mély ártatlanság tükröződött rajta és mégis egyben ott ragyogott rajta a pajkosság és kicsit a rosszaság vegyes elegye. Valószínűleg ez játszott nagyon nagy szerepet abban, hogy aznap este elcsábította, és hogy itt kötöttek ki.
Az éjszaka, amit együtt töltöttek, forrón izzó sexualitásban, az is bizonyította, hogy mennyire kiismerte a hölgyet ilyen rövid idő alatt. Az érzés, amikor együtt voltak, szavakkal szinte leírhatatlan. Teljesen ráhangolta magát az ő vágyaira, ő pedig a társáéra. Van valami ebben a nőben… Valami megfoghatatlan… Valami csodálatos…
Érdekes a gondviselés. Lehet, hogy most éppen névtelenül fekszik ennek a lánynak az oldalán, ő sem tudja ki az, s a másik sem. És mégis ez az együttlét. Valami sokkal mélyebb, sokkal több volt egy futó kalandnál. És belül tudta – nem tudta érezte -, hogy a nő is így van ezzel.
Mindezek tükrében, csak ő volt ébren. Pedig szerette volna átbeszélni a történteket. Nem volt szíve felébreszteni. Hisz oly békésen aludt…
- Eh…! Megint mibe keveredtem… – dörmögte inkább a félhomálynak, semmint magának.
Egy sablonos mulatságnak indult az egész, inkább a felejtés, mint a helyzet komolysága miatt. És ez lett belőle. De mi is? Maga sem tudta. Nem tudott magyarázatot találni a dolognak a mély, rejtélyes mivoltára.
Az agyában a kerekek már-már olyan hangosan forogtak, hogy félt felébreszti a mellette nyugodt álomba merült szeretőt.
- Legalább a nevét tudnám… - mormogta maga elé. De ha megtudná a nevét, az elrontaná az egyszerűségét ennek a jól kivitelezett estének. Egyszerű és mégis komplikált éjszaka. Komplikált, mert ahogy itt feküdt egyszerre egy kisebbfajta vonzalmat, szeretet érzett a nő iránt.
Egyszerű, hiszen így mindenki nyugodtan élhet tovább, mihelyst eltávozik még a nő ébredése előtt. Igen, erre készült. Minden ellentmondás ellenére már jó előre tudta, hogy ezt fogja tenni… Mielőtt az felébred, halkan felöltözik és kioson a szobából, jól lehet, azt sem igazán tudja, melyik környékére keveredett a városnak.
De nem bántja meg ezzel? Nem igazán értette, mit is kellene most tennie. Sajnos azonban, vállalnia kellett a dologgal járó következményeket, melyeket még önmaga sem tudott, hogy mik lesznek. Lesznek, az egész biztos… Lehet, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, lehet, hogy meghozza a legjobb döntést, amit ebben a szituációban lehet.
Gondolkodása egyszer csak nagyon mély és egyenletes álomba csapott át. Észre sem vette, hogy hogyan, és mikor aludt el. De elaludt. Az éjszaka jóságos őrangyalként borult a két magányos és mégis összetartozó lélekre.
Reggel, amikor a férfi felébredt, rémesen volt. Tisztában volt vele, hogy miért. A szemét még nem nyitotta ki, mert képtelen volt rá, szájából még mindig dőlt az állott nyál és alkohol szaga. Ajkai ki voltak cserepesedve. Cefet másnapos volt. Erről még jó tanúbizonyságot tett hihetetlenül szaggató koponyája.
És hirtelen bevillant neki minden… Az éjszaka. A nő. Minden. Hirtelen felnyitotta szemeit, hagyta, hogy hozzászokjanak egy kicsit az ablakon vízesés módjára betóduló fényhez. Az első dolog, amit észlelt a televízió volt, amiken még mindig a hangyák végtelen hadsereg gyilkolt győzelem nélkül. Tudta, hogy valami nincs rendjén. Erről meg is bizonyosodott, amint jobbra fordította fejét. Az asszony nem volt mellette. Nem, hogy nem volt mellette de a szobában sem.
Hirtelen mély csalódottságot érzett. Nem azért, mert ő akarta ugyanezt megtenni a nővel. Nem… Amiatt, így, ebben a helyzetben mást érzett. Szimpla bűntudatot. Nem tudta összeszámolni, hány nővel tette meg már ugyanezt, amit most – irónikus -, de egy nőnemű tett meg vele. Megfogadta, leáll ezzel az életmóddal, és nem bánt meg többé így senkit.
Azért érezte a csalódást, mert úgy gondolta, hogy a másik is hasonlóképpen értékelte az éjszakát, és ugyanúgy érez iránta. Ezek szerint nem. Van ilyen.
Lassan feltápászkodott és nekilátott összeszedegetni össze-vissza leszórt ruháit. Mikor felöltözött, fogta magát kisétált a szobából, és egy határozott mozdulattal berántotta az ajtót. Nem tudta hova indul, de azt tudta, hogy ma is megtanult egy fontos leckét…





Hetyei Viktor

Kezdet és Vég

6:15. Az ébresztőóra fülsértő csörgése úgy szabta át a szobában uralkodó békés és nyugodt csendet, mint egy villám a nyugodt éjszakai égboltot. Felébredt. Kómásan érzékelte a külvilágot. Kiszáradt szájjal elindult lefelé az emeletről, hogy igyon egy pohár vizet. Egy átalagos hétfői napra ébredt, de valahogy mégsem volt átlagos. Azt nem tudta megmagyarázni, hogy miért nem volt az, de legbelül valami egyértelműen éreztette vele, hogy valami más. És nem a legjobb szempontból. Baljós és sötét dolog volt az, ami a fiú lelkében motoszkált. Még mindig ködösen visszabotorkált a szobájába és egy fáradt nyögés kíséretében beledőlt az ágyba.

- Lassan fel kell kelni… - gondolta. De még úgy érezte, ki kell élveznie a pillanatot, amit ez a reggel nyújthat egy gondokkal teli hétfő előtt. Miért…? Miért van az, hogy az ember élete majdnem minden területen periódusonként megismétlődik. Ha egy hétnek vége szakad, akkor elkezdődik egy új. Ha egy ember meghal születik egy új. Ha valaminek vége lesz, kezdődik valami új. Érdekes, mégis értelmetlen körforgás.
Egy hatalmas sóhaj és annál kevesebb életkedv kíséretében kikelt az ágyból, hogy ruhák után nézzen. Lassan, nagyon lassan felöltözött, ezzel is közelebb hozva a gondolatot, hogy megint megkezdődik egy nap. Egy hét… Folytatódik egy hónap. Az érzés, mely ébredésnél hatalmába kerítette, még mindig éreztette vele, hogy azért ez nem egészen így van. Valami olyan mély ösztönszerű megérzés volt ez, ami nem hagyta nyugodni. Még ha nem is gondolt rá, akkor is ott motoszkált benne. Nem érti… Mi folyik itt? Miben más ez a hétfő mint a többi. És miért annyira biztos abban, hogy gyökeresen meg fog változni minden, amit eddig ismert.
- Lehet, hogy kezdek megőrülni? – kérdezte magát fennhangon a tükörbe nézve. Egy sovány, majdhogynem csontos alak bámult vissza rá. Megfáradt tekintete volt, de mégis valami mély tapasztalat és tudás csillogott a szemében. Egy olyan ember tekintete volt, aki már látott és tapasztalt egy-két dolgot az élet rögös útvesztőiben. De egy dolog nem illett a képbe. A fiú csak 21 éves volt. És egy 50-60 éves ember tekintete bámult vissza rá. Néha megijesztette vele családtagjait, ismerőseit. De még saját magát is. Téboly…
A lépcsőn lefelé menet még mindig hasonló gondolatok hálójában vergődött, de még aközben is hogy reggelijét fogyasztotta. Egyetlen szülője, az édesanyja nem tartózkodott otthon, mert duplaműszakot vállalt, hogy eltartsa kettejüket. Mocskos kapitalista világ… A nap minden percében arról álmodott, hogy ez a mocskos rendszer egyszer elpusztítja önmagát. Hiszen arra hivatott. A társadalom egy elkorcsosult fajzat, ami pióca módra szipolyozza ki az egyén életkedvét, érzéseit és egyéniségét. És ez még nem elég neki. Kell még az önbecsülés, az önbizalom is. Csak így lehet fenntartani a mai értelemben létező világot. El kell venni mindent az embertől, és csak annyit hagyni neki amennyiből meg tud élni. Az fiú egyfolytában ilyeneken elmélkedett, és nem volt, akivel megossza. Lassan de biztosan érezte, hogy az őrület és a normalitás határára sodródik és nemsokára át is esik rajta…
Befejezte az evést és gyorsan elmosogatott. Ránézett órájára és meglepetten vette észre, hogy már most késésben van. De nem sietett. Nem… Azon kevés emberek egyike volt, akiket a rendszer nem tudott hatalma alá vonni. Szép nyugodtan felvette cipőjét, táskáját. Kilépett az utcára. Verőfényes napsütés volt, de az aszfalt még vizes az éjszakai esőzés után. A levegő teljesen felfrissülten köszöntötte, de mégsem úgy, ahogy eddig. A levegőben is érezni lehetett a változás szelét. Elindította kedvenc zenéjét, amire minden egyes nap sétált az iskola fele menet. Iskola…? Agymosoda. A kapitalista államok már fiatalkorban elkezdik mosni az emberek agyát, hogy ugyanolyan agy nélküli klónok legyenek, amik egy egész egységként cselekszenek a politikusok hívó szavára. – Háh…Vicc! – ez két szó tódult be az agyába. Megindult…
Már oda sem kellett figyelni, hogy merre megy, hiszen több éve ezt az utat koptatta. Jól is volt ez így, mert a zenében el tudott merülni és nem kellett az utcát figyelnie ahol annyi szenvedés és fájdalom volt. Nem. Egyedül volt a gondolataival. Megint megrohanta belülről az az érzés. Mint valami tsunami lepte el egész lényét. Egyre nyugtalanabb volt nem hagyta nyugodni. Nem szokott ilyet csinálni, de most rákényszerült arra, hogy hatalmas erőfeszítések árán, de visszaűzze ezt a már tényszerű bajsejtelmet lelke legsötétebb részére. Ahova való…
- Mi lehet ez? – Jól lehet, visszaűzte, de akkor sem hagyta nyugodni. Most már gondolatai is ekörül jártak. Hiszen volt már vele ilyen, ám akkor könnyen meg is találta az sejtelem kiváltóját. De most egyszerűen nem. Ez valami más… Csak erre tudott gondolni. Más… De mi? Belül már szabályosan őrjöngött. Tudta, ha elér útján egy bizonyos pontot megtudja, de az a tudás majdnem biztosan végzetes lesz. És ez a pont egyre biztosabban közeledett. Gyorsítson vagy épp ellenkezőleg, lassabban menjen? Egy pillanat alatt meghozta a döntést. Lépéseit kétszeresére szaporázta, hogy lehetőleg minél hamarabb odaérjen és megtudja ennek az őrjítő valaminek az okát. Nem tudta, konkrétan hol is van ez a pont, de sejtette, hogy elég nyilvánvaló és szemmel látható lesz. Közben váltott a zene. De nem fogta fel… Csak ment előre, mint egy tank már-már egy félőrült lendületével.
És egyszer csak odaért. Tudta… Ott volt annak a másságnak az epicentrumában és mégsem látott semmit. Belül viszont annál élénkebben zajlottak az események. Ugyanis a valami áttörte lelkében a láthatatlan gát falait szabadjára engedve az egészet, ami eddig gyűlt. Olyan erős volt ez az ösztön, aminek eddig a nevét nem tudta megtalálni, hogy szinte teljesen elsöpörte belülről. És akkor megvilágosodott. Hirtelen tudta mit érez. És tudta hogy az emberiség nagy része is érzi ezt. Az érzést, mely oly bonyolult és komplikált volt, egyetlen egy szóban meg lehetett határozni. Egy szó amit, ha kimondanak, mindenki elgondolkodik rajta. Egy szó, amit ha kimondanak, minden ember megijed és fél. Ez a szó nem más, mint a Vég… Olyan egyezményesen közeledett, hogy le se lehetett tagadni. Furcsa, de a fiú mindent érzett, csak félelmet nem. Inkább valamiféle elégtételt, annak ellenére, hogy mindennek közeleg a pusztulása. Tudta, hogy igaza volt, és hogy az emberiség elpusztította magát.
Hogy honnan tudta, hogy az emberiség a Vég oka? Elég volt azt a közeledő pontot figyelnie, amit már vagy két perce meredten nézett az égbolton. Ahogy közeledett tisztán lehetett látni a formáját… Egy rakéta volt.
- Egy fél perc és becsapódik – gondolta. De akkor már mosolygott, hiszen egész életét úgy élte eddig, hogy tudta, a halál mindig ott lebeg mindenkinek a feje felett. Éppen ezért az egész életét úgy alakította, hogy most ebben a percben ne bánjon meg semmit. Így hát, ennek tükrében becsukta szemét és átadta magát annak a felsőbb erőnek, amiről úgy vélte rendelkezik vele.
A következő pillanatban becsapódott a rakéta. Talán a Fő tér tájékán. Hatalmas volt a robbanás. A gombafelhő hihetetlen magasságokig emelkedett és szétnyitotta kalapját, mint a világ legnagyobb gombája. De nem az egyetlen, mert ebben a pillanatban a világ számos pontján történt meg ugyanez. Csak más emberekkel. Ez volt a Föld legrövidebb, mégis legpusztítóbb háborúja.
A hőhullám végigsöpört a fiú városának utcáin, elérve őt is. Nem érzett semmit és nem is maradt belőle hamun kívül semmi. Csak egyvalami… Ami talán már örökké a levegőben fog keringeni éppen arra amerre a szél viszi. Egy név…

Hetyei Viktor