6:15. Az ébresztőóra fülsértő csörgése úgy szabta át a szobában uralkodó békés és nyugodt csendet, mint egy villám a nyugodt éjszakai égboltot. Felébredt. Kómásan érzékelte a külvilágot. Kiszáradt szájjal elindult lefelé az emeletről, hogy igyon egy pohár vizet. Egy átalagos hétfői napra ébredt, de valahogy mégsem volt átlagos. Azt nem tudta megmagyarázni, hogy miért nem volt az, de legbelül valami egyértelműen éreztette vele, hogy valami más. És nem a legjobb szempontból. Baljós és sötét dolog volt az, ami a fiú lelkében motoszkált. Még mindig ködösen visszabotorkált a szobájába és egy fáradt nyögés kíséretében beledőlt az ágyba.
- Lassan fel kell kelni… - gondolta. De még úgy érezte, ki kell élveznie a pillanatot, amit ez a reggel nyújthat egy gondokkal teli hétfő előtt. Miért…? Miért van az, hogy az ember élete majdnem minden területen periódusonként megismétlődik. Ha egy hétnek vége szakad, akkor elkezdődik egy új. Ha egy ember meghal születik egy új. Ha valaminek vége lesz, kezdődik valami új. Érdekes, mégis értelmetlen körforgás.
Egy hatalmas sóhaj és annál kevesebb életkedv kíséretében kikelt az ágyból, hogy ruhák után nézzen. Lassan, nagyon lassan felöltözött, ezzel is közelebb hozva a gondolatot, hogy megint megkezdődik egy nap. Egy hét… Folytatódik egy hónap. Az érzés, mely ébredésnél hatalmába kerítette, még mindig éreztette vele, hogy azért ez nem egészen így van. Valami olyan mély ösztönszerű megérzés volt ez, ami nem hagyta nyugodni. Még ha nem is gondolt rá, akkor is ott motoszkált benne. Nem érti… Mi folyik itt? Miben más ez a hétfő mint a többi. És miért annyira biztos abban, hogy gyökeresen meg fog változni minden, amit eddig ismert.
- Lehet, hogy kezdek megőrülni? – kérdezte magát fennhangon a tükörbe nézve. Egy sovány, majdhogynem csontos alak bámult vissza rá. Megfáradt tekintete volt, de mégis valami mély tapasztalat és tudás csillogott a szemében. Egy olyan ember tekintete volt, aki már látott és tapasztalt egy-két dolgot az élet rögös útvesztőiben. De egy dolog nem illett a képbe. A fiú csak 21 éves volt. És egy 50-60 éves ember tekintete bámult vissza rá. Néha megijesztette vele családtagjait, ismerőseit. De még saját magát is. Téboly…
A lépcsőn lefelé menet még mindig hasonló gondolatok hálójában vergődött, de még aközben is hogy reggelijét fogyasztotta. Egyetlen szülője, az édesanyja nem tartózkodott otthon, mert duplaműszakot vállalt, hogy eltartsa kettejüket. Mocskos kapitalista világ… A nap minden percében arról álmodott, hogy ez a mocskos rendszer egyszer elpusztítja önmagát. Hiszen arra hivatott. A társadalom egy elkorcsosult fajzat, ami pióca módra szipolyozza ki az egyén életkedvét, érzéseit és egyéniségét. És ez még nem elég neki. Kell még az önbecsülés, az önbizalom is. Csak így lehet fenntartani a mai értelemben létező világot. El kell venni mindent az embertől, és csak annyit hagyni neki amennyiből meg tud élni. Az fiú egyfolytában ilyeneken elmélkedett, és nem volt, akivel megossza. Lassan de biztosan érezte, hogy az őrület és a normalitás határára sodródik és nemsokára át is esik rajta…
Befejezte az evést és gyorsan elmosogatott. Ránézett órájára és meglepetten vette észre, hogy már most késésben van. De nem sietett. Nem… Azon kevés emberek egyike volt, akiket a rendszer nem tudott hatalma alá vonni. Szép nyugodtan felvette cipőjét, táskáját. Kilépett az utcára. Verőfényes napsütés volt, de az aszfalt még vizes az éjszakai esőzés után. A levegő teljesen felfrissülten köszöntötte, de mégsem úgy, ahogy eddig. A levegőben is érezni lehetett a változás szelét. Elindította kedvenc zenéjét, amire minden egyes nap sétált az iskola fele menet. Iskola…? Agymosoda. A kapitalista államok már fiatalkorban elkezdik mosni az emberek agyát, hogy ugyanolyan agy nélküli klónok legyenek, amik egy egész egységként cselekszenek a politikusok hívó szavára. – Háh…Vicc! – ez két szó tódult be az agyába. Megindult…
Már oda sem kellett figyelni, hogy merre megy, hiszen több éve ezt az utat koptatta. Jól is volt ez így, mert a zenében el tudott merülni és nem kellett az utcát figyelnie ahol annyi szenvedés és fájdalom volt. Nem. Egyedül volt a gondolataival. Megint megrohanta belülről az az érzés. Mint valami tsunami lepte el egész lényét. Egyre nyugtalanabb volt nem hagyta nyugodni. Nem szokott ilyet csinálni, de most rákényszerült arra, hogy hatalmas erőfeszítések árán, de visszaűzze ezt a már tényszerű bajsejtelmet lelke legsötétebb részére. Ahova való…
- Mi lehet ez? – Jól lehet, visszaűzte, de akkor sem hagyta nyugodni. Most már gondolatai is ekörül jártak. Hiszen volt már vele ilyen, ám akkor könnyen meg is találta az sejtelem kiváltóját. De most egyszerűen nem. Ez valami más… Csak erre tudott gondolni. Más… De mi? Belül már szabályosan őrjöngött. Tudta, ha elér útján egy bizonyos pontot megtudja, de az a tudás majdnem biztosan végzetes lesz. És ez a pont egyre biztosabban közeledett. Gyorsítson vagy épp ellenkezőleg, lassabban menjen? Egy pillanat alatt meghozta a döntést. Lépéseit kétszeresére szaporázta, hogy lehetőleg minél hamarabb odaérjen és megtudja ennek az őrjítő valaminek az okát. Nem tudta, konkrétan hol is van ez a pont, de sejtette, hogy elég nyilvánvaló és szemmel látható lesz. Közben váltott a zene. De nem fogta fel… Csak ment előre, mint egy tank már-már egy félőrült lendületével.
És egyszer csak odaért. Tudta… Ott volt annak a másságnak az epicentrumában és mégsem látott semmit. Belül viszont annál élénkebben zajlottak az események. Ugyanis a valami áttörte lelkében a láthatatlan gát falait szabadjára engedve az egészet, ami eddig gyűlt. Olyan erős volt ez az ösztön, aminek eddig a nevét nem tudta megtalálni, hogy szinte teljesen elsöpörte belülről. És akkor megvilágosodott. Hirtelen tudta mit érez. És tudta hogy az emberiség nagy része is érzi ezt. Az érzést, mely oly bonyolult és komplikált volt, egyetlen egy szóban meg lehetett határozni. Egy szó amit, ha kimondanak, mindenki elgondolkodik rajta. Egy szó, amit ha kimondanak, minden ember megijed és fél. Ez a szó nem más, mint a Vég… Olyan egyezményesen közeledett, hogy le se lehetett tagadni. Furcsa, de a fiú mindent érzett, csak félelmet nem. Inkább valamiféle elégtételt, annak ellenére, hogy mindennek közeleg a pusztulása. Tudta, hogy igaza volt, és hogy az emberiség elpusztította magát.
Hogy honnan tudta, hogy az emberiség a Vég oka? Elég volt azt a közeledő pontot figyelnie, amit már vagy két perce meredten nézett az égbolton. Ahogy közeledett tisztán lehetett látni a formáját… Egy rakéta volt.
- Egy fél perc és becsapódik – gondolta. De akkor már mosolygott, hiszen egész életét úgy élte eddig, hogy tudta, a halál mindig ott lebeg mindenkinek a feje felett. Éppen ezért az egész életét úgy alakította, hogy most ebben a percben ne bánjon meg semmit. Így hát, ennek tükrében becsukta szemét és átadta magát annak a felsőbb erőnek, amiről úgy vélte rendelkezik vele.
A következő pillanatban becsapódott a rakéta. Talán a Fő tér tájékán. Hatalmas volt a robbanás. A gombafelhő hihetetlen magasságokig emelkedett és szétnyitotta kalapját, mint a világ legnagyobb gombája. De nem az egyetlen, mert ebben a pillanatban a világ számos pontján történt meg ugyanez. Csak más emberekkel. Ez volt a Föld legrövidebb, mégis legpusztítóbb háborúja.
A hőhullám végigsöpört a fiú városának utcáin, elérve őt is. Nem érzett semmit és nem is maradt belőle hamun kívül semmi. Csak egyvalami… Ami talán már örökké a levegőben fog keringeni éppen arra amerre a szél viszi. Egy név…
Hetyei Viktor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése