Mártír

A sötét tömlöc falait még nappal is ócska fáklyák világították, meg hiszen több emelet mélyen volt kialakítva szökés-biztosan a föld alatt.
Nem mintha eszébe jutott volna megszökni. Tudta miért van itt, és tudta jól, hogy mi vezetett ide. Csak nem értette… Kelletlenül még mindig félálomban fordult egyet a kényelmetlen deszkapriccsen. Nem tudott mély álomba merülni, mert egy ilyen tákolmányon nem lehet. Nem mintha az lenne a célja. Épp ellenkezőleg. Még alvás közben is emlékezteti az embert, hogy miért van itt. Hogy mit tett… De mit is? Érdekes. A legtöbb ember tisztában sincs tetteinek súlyával, főleg azoknak következményeivel.
Lassan kinyitotta a szemét és körbehordozta a kis cellában. Volt egy rabtársa, aki folyton afelől faggatta, hogy hogyan került ide. De soha nem válaszolt neki. Soha… Nem érezte szükségét. És nem érezte úgy, hogy annak az embernek joga lenne tudni.
Nem itt volt a helye.
- Hány rab mondja is ezt? – kérdezte magától. Most azonban tényleg így volt. Közönséges gyilkosok, zsebmetszők közé dugták be, holott soha nem követett el semmi ilyet. Csak egy bűne volt, ami mégis sokkal nagyobb bűnnek számított a társadalom szemében, mint az valaha gondolta volna.
Ha így kellett lennie, akkor így kellett lennie. Fanyar mosoly futott át az arcán. A beletörődés mosolya volt. Hisz már nem volt mit tenni, nem volt, aki segítsen rajta, és nem is akadt olyan ember aki legjobb tudomása szerint megtette volna. Pedig szabadulni akart.
Nem tehet róla… Emberi ösztön. Ha egy embert bezárnak, az csak akkor nem akar kiszabadulni onnan, ha már nem él, vagy teljesen feladta. De ő nem adta még fel. Túl erős volt ahhoz lélekben, hogy ennyire könnyen feladja. Azonban kilátás sem volt arra, hogy megszabaduljon szenvedésétől.
- Nem lehet így vége – mormolta maga elé, miközben felült a padon. – Nem, nem és nem…
- Mondtál valamit? – hangzott egy kába hang a félhomályból. Megint a cellatársa szólt hozzá. És megint, mint eddig az itt eltöltött másfél-két hónap alatt – nem tudta megmondani pontosan – válasz nélkül hagyta. Nem tudta neki megbocsátani, hogy ilyen egyszerűen beletörődik a sors kegyetlen fordulatába, és ily könnyen átadja magát a halálnak.
Halál… Voltaképp minek is adjuk át magunkat életünk végén? Egy fogalomnak? Egy állapotnak? Talán… Ezt senki nem tudja. Azazhogy nagyon is sokan de ők nem tudnak már mesélni róla.
Horkantva felnevetett. Keserű nevetés volt, mégis volt benne valami, amitől az ember egyszerre megnyugodott és felállt a hátán a szőr.
- Tudod, ha legalább beszélgetnénk néha, az egy kicsit könnyebbé tehetné ezt az egészet. – hallatszott a hang a homály mélyéről.
- Neked hogyan lehetne már egyszerűbb barátom? Hisz ellenvetés nélkül átadod magad a halálnak anélkül, hogy hinnél valamiben, anélkül, hogy lett volna valami célod az életben. Nem nevezném életnek azt, amikor cél és hit nélkül bolyongasz az utcákon, és emberek zsebeit metszed fel egy kis pénzért vagy ékszerért. Én úgy kerültem ide, hogy teljesen más a bűnöm. Ami nem is igazán bűn. Mégis egy torz társadalom elhiteti torz gyermekeivel, hogy bűn. És akkor már csak egy perc amíg, rád, mint bűnbakra, rád tegyék a bűnös bélyeget, és még egy perc, amíg bedugnak ide közönséges bűnözők közé, hogy várjam a halált. Előtte még jól megkínoznak. De tudod mit? Nem érdekel… Nem érdekel, mert tudom, amit tudok, van hitem és azért a halál kapujában is kiállok. Te cimbora? Te, ha azt vesszük, ember sem vagy már. Csak egy hüvely. A lelked halott… Azért mész olyan könnyed egykedvűséggel a vérpadra, mert nincs mit elveszítened. Se hited, se a lelked, se a céljaid. Nekem még mind a három megvan… És a végsőkig meg is tartom. Ezért nem itt van a helyem. És ezért, nem szóltam hozzád ily sokáig, jóllehet lassan két hónapja ugyanabban a dohos patkánylyukban élünk. Mindezek tükrében azt kell, hogy mondjam: nincs miről beszélgetnünk. Most a legmélyebb tisztelettel és a legjobbakat kívánva komám… Visszahúzódnék békés hallgatásomba.
Nem láthatta, de érezte, hogy szavai elérték a kívánt hatást. Tudta azt is, hogy ez az ember nem fog szólni hozzá soha többé.

A homály másik oldalán, egy férfi arcán a mély döbbenet kezdett tükröződni, ami szépen lassan kezdett átalakulni egyfajta áhitatos tiszteletté. Tudta, ez az ember valami több, és hogy a halálba is követné… Elmosolyodott, mert belegondolt hogy az nincs is olyan messze.

Mindeközben az ember, aki oly szilárdan hitt szépen, lassan visszahúzódott gondolatai közé.
Egy dolgot nem tudott felfogni. Vagy nem is akarta. Még magában sem tudta eldönteni, hogy melyik a helyes. Mindesetre így volt.
Csak azért, mert hirdette az utcán amiben hitt, és amit élete céljának választott, csak azért, mert az más volt, mint a ,,normális” ugyanazt a büntetést kell kapnia, mint egy gyilkosnak. Csak, hogy a tömeg megnyugodjon. És, hogy amikor majd a bitófán lengedezik a szélben, akkor egyetlen hatalmas orkán módjára üdvrivalgásba kezdjenek.
Lelketlen hüvelyek ők is. Ugyanolyan másolatok. És mindennek mi az oka? A vallás. Na nem azért… A vallással önmagában nincsen gond. De ahogy a mai papok fanatikusan ültetik be az emberekbe a vallási buzgalmat, egyre jobban elhatalmasodik bennük, mígnem el is emészti teljes belső valójukat.
- Ehhh… - gondolta keserűen magában. – Alapjaiban hibás az egész… De mindegy is. Ha meg kell halnom, hát meg kell halnom. Születés, élet és halál. Ez az élet elkerülhetetlen rendje. De miért éppen így? Miért éppen most? Olya közel volt a cél. Majdnem elértem. Kevésen múlott, de űzött vad lettem, akit befogtak, megpróbáltak megszelídíteni. Nem sikerült. Ezért most már úgy kezelnek, akár egy veszett kutyát. A veszett kutyákat pedig elpusztítják. Velem sem lesz ez másképp. El kell távoznom az emberek soraiból, azért, mert csak őket akartam óvni, saját nézeteimmel. Úgy gondolják ez önző és jogtalan dolog tőlem. Jogtalan? Meglehet. Önző? Nem hinném. Hogy lehet pont egy olyan ember önző, ki csak mások érdekeit szem előtt tartva él. Ki azért él, hogy szebbé tegye az együtt élést ezen az igencsak romlott planétán. Ez lehetetlen. Egy olyan képtelen gondolat, ami sajnos soha nem állt és nem is fog távol állni az emberiségtől. Nem hiszem el hogy…
De nem tudta befejezni a gondolatmenetet, mert ekkor kulcsok zörgése hallatszott a nehéz tölgyfa-ajtó másik oldaláról. Elérkezett hát az idő… Jönnek a romlott társadalom őrizői, hogy egy igaz ember felett hajtsanak végre egy ítéletet. Benyomultak a cellába karon ragadták őt is és a másik embert a homályból.
Hosszú alagutakon és lépcsőkön keresztül vezetett felfelé az útjuk. Nem is érzékelte… Teljesen bezárkózott magába. Elbújt egy gát mögé, amit senki ember fia nem törhet át.
Lassan balra fordította fejét. Mellette hurcolták rabtársát. Sovány volt. Kórosan sovány. Jóval hosszabb ideje lehetett már itt, mint ő. Mégis úgy gondolta nem sok különbség van köztük. De csak testileg.
Elértek egy ajtót. Tudta jól az ajtón túl a halál vár rá, és egy tömeg, aki azt várja, hogy meghaljon. A másik férfi arcán egyre inkább kezdett alakot formálni egy érzelem. A félelem egyezményes arca. Hisz ő teljesen nyugodtan lépdelt, pedig ugyanaz várt mindkettejükre. Nem értette…
Az őrök kinyitották az ajtót. Mielőtt kiléptek volna az ajtón ránézett társára és csak ennyit mondott:
- Ne félj barátom. Minket már nem bánthat senki.
Egy hálás mosoly volt a válasz. Ez volt az utolsó, amit a férfiből láthatott.

Lassan odavezették őket az akasztófához. Először a cellatárs volt soron. A nyakába tették a kötelet, és a hóhér perverz élvezettel nyomta meg a padlóba ágyazott nyitó kallantyút.
Csak pár percig tartott az egész. Az ember rugdalózott párat, majd átadta magát az öröklétnek.
Lassan leszedték a holttestet, és közben két másik őr felvezette őt is az emelvényre. A törvényszolga kihirdette, hogy bűnös. Mégpedig eretnekségben.
- Utolsó szavak? – vetette oda neki a kérdést.
- Lennének – válaszolta halkan.
- Akkor gyorsan. Még 5 akasztás van ma hátra…
- Ígérem, amennyire gyors leszek, oly kevésbé kíméletes. – mondta egyre erősödő hangon, mígnem már a tömeghez beszélt. Az egész egy emberként kezdett zúgolódni, dobálni és fujjogni.
– Embertársaim. Halálom nem hiába való. Értetek tettem mindezt, értetek halok meg. A ti üdvötök volt az én saját magam elé tűzött célom. Az hajtott, hogy az összes ember úgy élhessen, ahogy hozzá méltó. Egyénként… Sajnos rá kellett jönnöm, hogy még nem álltok készen rá. Hogyan is állhatnátok? Nézzetek csak körül. Egy egész város várja őrjöngve, hogy bitóra húzzanak 7 embert. Abból egynek csak azért kell meghalnia, mert hitt valamiben. Abban, ami ő is, abban, ami ti is vagytok. Az emberekben. Hogyan állhatnátok készen, amikor valakit hite miatt húztok fel, nem pedig valós bűnökért. Nem… Még nem. Elérkezik majd az idő talán, mikor készen fogtok állni, hogy megtegyétek azt a lépést, amin én akartalak átsegíteni titeket. Hát itt vagyok. Itt állok, nem álltam ellen egy percig sem a ti akaratotoknak. Átadom magam a halálnak, hisz az csak megnyugvás a lelkemnek, hogy nem kell itt köztetek élnem minden egyes nap. Annyira elbutultatok már, hogy nem tudjátok, kik is vagytok valójában. Megmondjam miért? Mert megölték a lelketek. És ti írtátok alá a halálos ítéletet. Ennek tükrében éljetek, és jegyezzétek meg egy életre egy mártír szavait…
Ezzel vége volt hát. Becsukta a szemét és átadta magát az öröklétnek. A következő pillanatban érezte a zuhanást. A következőben nem volt semmi csak a sötétség.

Nem élhette már meg szavainak hatását. Az egész tömeg – egy város - volt most néma csendben. Senki nem tombolt és üvöltött fanatikus örömében, ahogy a hitéért halt ember hullája lágyan lengedezett a nyári napsütésben és a finom enyhe szellőben…





Hetyei Viktor