egyszer fent, egyszer lent...

sokak vannak igy...

de legtöbbször maguknak csinálják meg azt hogy lent legyenek.hiszen ki ne tudná hogy mennyire jo érzés amikor egy rossz dolog után jön egy jo...ugy érzed azt a pillanatot senki nem veheti el töled...

velem is megesett párszor az ilyen...de probáltam megtartani azt az állapotot hogy soha többé ne kelljen lekerülnöm...de minél jobban szoritok egy ilyen szituáciot érzem hogy csuszik ki kezemből....majd azon kapom magam hogy megint ott állok egyedül a gyülekező viharfellegek alatt...kérdéses hogy mikor szakad rá ismét a fejemre...

az emberi természet olyan mint az időjárás...szeszélyes és kiszámithatatlan...sohasem lehet tudni mit produkál holnap vagy holnapután...és ez az izgalmas...lehet hogy ezért beszélünk kinos pillanatokban az idöjárásrol? hogy probáljunk hangot adni lelki dolgainknak....nem lehet tudni...

nap mint nap fel kell ülnöm erre az érzelmi hullámvasutra.mivel én nem a már fent emlitett ,,normák" szerint élek sokan elitélnek...és az a legroszabb amikor nap mint nap látom ezeket az embereket jol érzem velük magamat de mégis mikor elfordulok vagy nem egy légtérben vagyok velük tudom hogy egyből savaznak...csak mert más vagyok...csak mert engem olyan dolgok érdekelnek amik a fiatalságot nem...azért mert nem olyan hajam van mint nekik, mert nekem nem mesterfodrászok csinálták, én nem járok kozmetikushoz, nem hallgatok agybomlaszto elektronikus zenét, mert becsülöm a szépet és a jót, mert nem a top trendi ruhákban feszülök nap mint nap....

idáig süllyedt a szinvonal.ezek a mérvadó témák.mikor reggelente felkelek eleinte jókedvem van.majd következik egy álombaillő buszozás a már emlitett nem kissé utált helyre.buszozni jo.bedugom a fülem kirekesztem a külvilágot és a reggae zene andalito muzsikájára indulhat a nap...ezenkivül egy buszon nem egy tanulmányt lehet irni.főleg a mi 3 as buszunkon...na az történet.nézem ahogy az emberek már kora reggel hajótörést szenvednek a konfliktusok tengerén.egyesek kiabálnak egymással.nem hallom nem hallom szól a zene.mások csak magukba roskadva ülnek...szemükből kiveszett az a bizonyos fény.emberi roncsok csupán akiket felőrölt az hogy nap mint nap idegeskednek és depresszióban tengődnek.az ilyen embereket meg lehet ismerni.látni a szemeken.engem is könnyen megismernek...de azzal a különbséggel hogy a másik véglet vagyok.kora reggel nem üvöltök nem roskadok össze nem sirok.mosolygok.szeretek élni.

mikor leszállok a buszról még mindig jókedvem van.az iskola épületébe érve azonban megint megrohannak a kételyek.vajon ki fog szétsavazni a hátam mögött?igazából nem is érdekel.csak az hogy nem adtam nekik okot rá mert egyszer sem szolom meg őket.hát értelmes minden esetre.egy jól megérett tanitási nap után nem kis erőfeszitésbe kerül hogy megint éljek.csak arra vágyom hogy otthon lehessek és ujra gondolkodhassak...ujra azt csinálhassam amit szeretek: hogy élhessek!