ez megint csak szimpla életfilozofia....

Az utóbbi időben megismertem jó pár embert akikről álmomban nem hittem volna hogy valaha is barátomnak tudhatom őket.De örülök hogy igy lett...Sőt úgy érzem hogy ez igy a normális...mintha igy kellett volna lennie.Szerintem sokan vannak igy...


Évekig csak felületesen ismernek valakit, de közben érzik hogy nem igy kellene lennie...Mintha a mágnes két ellentétes pólusa lennének.Vonzzák egymást tudtukon kivül.És akkor bekövetkezik egy véletlennek hitt találkozás ami koránt sem olyan véletlen mint sokan hiszik...Hiszen nem véletlen sodródtak éppen egymás mellé...És akkor évek múltán egy lényegtelen beszélgetés során jönnek rá hogy ez valami más ez nem puszta formaság...


A rá következő időszak arról szól hogy jobban megismerjék a másikat és kezdenek arra a megdöbbentő tényre rájönni hogy több közös van bennük mint 100 másik emberben együtt véve.Valószinüleg ez lehet a feltétlen tiszta baráti szeretet....igen igen ez lehet...
Ezért van szükségük szinte napi szinten a másik jelenlétére.Ez már több mint barátság...Sajnos a mai napra a barátság csak egy közhelyes fogalom lett...
Mint egy leértékelt árut a boltokban ugy osztogatják...Nem, nem...Ez annál több....Ez sokkal több szimpla barátságnál.


Rokonlélek?


Ez lenne a helyes fogalom?
Ebben is lehet valami igazság sőt ha jobban, figyelmesen szemügyre vesszük meglátjuk hogy nem is kevés.Sorsszerű találkozások mindig voltak és lesznek is....Egyszerüen igy van megirva...


Hogy miért...?

Véleményem szerint azért hogy segitség azt az embert akit rokonlelküknek hisznek.Hiszen az emberi hiuság már csak annak hisz aki úgy mond ugyan olyan mint ő.Az emberek már túl makacsok ahhoz hogy bárkinek is higgyenek...És itt jönnek be a képbe azok az emberek akik egy szavukkal többet érnek el mint mások egy egész beszéddel...De van egy óriási különbség...


Hogy mi...?


Az hogy egy igaz barát egy szavával tud hatni egy emberrel mig más beszélhet a teljes és mindent elpusztitó apokalipszisig...Szavai akkor sem találnak hallgató és figyelő fülekre...Mindenki hazugságnak érzi amit mondanak...


Kár hogy az ilyen emberek oly sok évig önkéntelenül elrejtik valódi énjüket.Félnek attól hogy vajon lesz e valaki aki megérti és elfogadja őket.Aki ugyanugy él szinte mint ők.De mégsem ugyanolyan és ezért izgalmas az egész.Mégis inkább titkoljuk...De azok az emberek akiket sorsszerűen sodor melléjük az élet, azok elől még akarva sem tudják elrejteni...Észreveszik az olyan apró jeleket amiket rajtuk kivül senki...Ezt az is tudja aki titkolózik.Rájön hogy a másik tudja ki ő valójában és már ő is csak sodródik kettejük közös karmájában...


Önkéntelenül létrejön egy közös lelki bilincs aminek direkt elhagyjuk a kulcsát.Soha többé nem akarjuk már kinyitni ezt a bilincset...


De mi lesz ha mégis fel kell bontani?


Nos akkor a lelkünk azon részét ami hozzá van bilincselve a másikhoz nemes egyszerüséggel ki kell vágni...Csak ez sokkal fájdalmasabb mint egy fizikai amputáció mert ehhez nem kapunk érzéstelenitést....Sajnos ez a szerelemre is igaz....De arról majd később...
Szerintem sokan voltak már igy...
Egy tönkrement barátság...Vagy annak emléke...Egy ilyen után az ember akarata ellenére visszakerül ugyan abba a körforgásba amiből elindult.Megint titkolózni és titkon remélni hogy lesz még egy ember aki teljesen megérti.
Akinek a megtalálása lehet hogy megint több évig fog tartani...


Az emberiség a Föld egyetlen olyan faja, amelynek misztikumát soha nem fogom megérteni...