A lámpa

Kiskora óta megvolt már neki. Gömb alakú búrájával, rézzel bevont talpával…
Úgy ragaszkodott hozzá akár az életéhez, soha sehova nem mozdult nélküle. Mintha egy láthatatlan béklyó kötné össze őket… Mindig is úgy gondolta, a lámpa több mint egy puszta tárgy. Számára ez a lámpa lélekkel rendelkezett soha nem hagyta, hogy baja essen. Sosem várta meg, hogy az izzó kiégjen, vagy foltok éktelenkedjenek rajta.
A sors úgy hozta, hogy a fiú tehetséget mutatott a költészet iránt, főleg akkor irt gyönyörű verseket, mikor a lámpa hatása alatt irt. Az eufórikus hatás, mely költeményeit jellemezte, még a legkőszivűbb embert is könnyekre fakasztotta. Megértette, hogy nem véletlenül ír ilyen gyönyörűséges verseket. Ezt a lámpa érdemének tekintette… Nem csak életébe hozott mindig fényt, hanem olykor sötét gondolatoktól terhelt elméjébe is.
10 év elteltével a most már férfivá érett kamasz még mindig annál a lámpánál ír nem kis hírnévvel körülölelve.
Egy nap azonban nem jöttek tollára a szavak… Elérte a változás… hogy mi változott meg? Minden…
A világ, az emberiség, a vallás. Minden, amiben hitt, és amit szent dologként tisztelt egész addigi életében. Gátat vetett tudatában a világ kegyetlensége, a mérhetetlen szenvedés. Hiszen, hogy tudna egy ilyen igaz lélek, mint egy költő egy kapitalizmustól és korrupciótól szennyezett világban élni. Az emberiség megkérdőjelezi jelentőségét eme bolygón. Szépen lassan, de annál biztosabban közelítünk a vég felé. A vég felé, melyet az ember maga hoz a fejére.
De miért törvényszerű, hogy ez megtörténjen? Az ifjú egyre jobban úgy érzi, hogy rajta kívül szinte az összes ember elvakult. Szomorú, de igaz… Szabad rabszolgák egy olyan világban, ami eleve pusztulásra van ítélve.
Ilyen gondolatok kínozták teljesen elsötétített szobájában üldögélve, egy fotelben a lámpa fényébe burkolózva.
Meg se tudná mondani mikor volt utoljára természetes fény a szobájában.
Teljesen kirekesztette azt a világot, amiben olyannyira nem fogadták el, és amiben olyannyira nem akart volna megszületni.
Menekült… Menekült a kemény, reális valóságból, amiben nap, mint nap részt kellett volna vennie. Menekült a saját szürreális költészetébe és a lámpa fogságába. Rabja lett ennek a tárgynak… Voltak napok, mikor el sem mozdult mellőle. Kapcsolata ezzel az oly nagyra becsült darabbal már-már a szimbiózis határait súrolta.
Beleőrült a világba, abba, hogy minden áldott nap olyan partikra kellett mennie, amiket azért rendeztek, mert tetszenek az embereknek az írásai. Olyan hölgyek társaságában, akik már ismeretségük első percében kéjjel a szerelemről beszéltek, mintegy felszólítva az embert egy szenvedélytől felfűtött éjszakára, hogy egy újabb trófeájuk legyen a ,,szerelem” vitrinjében…
Undorodott… Undorodott magától, a világtól, az emberektől. Megtébolyodva, 23 évesen, egy sötét szobában. A férfiú elméjében újra világosság gyúlt. Talán utoljára… Kezdte megérteni, hogy ő csupán még egy ember, akit legyőzött a világ kegyetlen gépiessége. Ha valaki megpróbál tenni valamit azért, hogy jobb legyen a világ, csapdába esik… Egy olyan csapdába, melyből soha többé nem lehet kiszabadulni.
Ez az őrület csapdája… Mert ha valaki egyszer elkezdi keresni az emberi lét értelmét, előbb vagy utóbb akarva akaratlanul bele fog tébolyodni… Csak idő kérdése az egész. Talán ez érte el őt is. Egyre bizonyosabb. Hosszú idő után először odasétált az ablakhoz… Tétovázva a függöny felé nyúlt. Hátra kellett néznie a búsan derengő lámpára, hogy valamiből erőt merítsen. Résnyire elhúzta a függönyt és lekémlelt az utcára. Az emeletről, ahol lakott az emberek csupán parányi hangyaszerű pontok voltak. A szürreális realitás… Egy percre sincs megállás, mindenki rohan, és senki nem figyel az értékekre…
Búsan visszaballagott foteljéhez, újra felvette a füzetet és a tollat… Még ő sem sejthette, hogy utolsó verséhez készülődött. Nem kellett sokáig törnie a fejét, hiszen több órán keresztül azt tette. Kristálytisztán rajzolódott ki a vers a tudata legmélyén.
Mindössze négy soros költemény… Elmosolyodott és írni kezdett:

Mi értelme az emberi létnek,
Ennek az egész szenvedésnek?
Én már nem szenvedek,
Csak békésen elmegyek…

És a költő, ez a tehetséges ifjú, amint letette tollát, többé nem lélegzett. Itt hagyta a számára oly utálatos világot…
Ahogy a szíve az utolsót is elverte, a lámpa békésen hunyorgott párat, és soha többé nem burkolt fénybe se elmét se tárgyat…

Hetyei Viktor

elmefoszlányok...

oda se figyelek merre visz a lábam.gondolataimba merülök.hallgatom talpam alatt a hó ropogását ami elképesztően nyugtatólag hat rám.több centiméteres hó esett a napokban idilli ruhába öltöztetve a környezetet.napok óta először süt a nap.csodálatos.a sok szürke nap után érzem hogy újra élek.újra képes vagyok érzéseket magamba szivni.

arcomra kiül a szeretet egyezményes kifejezése.hogyan is maradhattam volna igy otthon ücsörögni?a szürke falak közt egyedül a gondolatokkal.igy hát fogtam fényképezőgépem felöltöztem és indultam.a fülemben zene szól ennek andalitó ütemére rakosgatom előre a lábaimat.

elérek kedvenc helyemre ahol mindig relaxálok és gondolkodom.a csónakázó tó most nem fodrozódik apró szélmozgásoktól.vastag jégpáncél boritja ami úgy ragyog hogy még a napsugarakat is sokszorosára erősiti.elmosolyodok.sok ember értelmetlenül néz rám elhaladtában.

mi lehet a gond velem?
érdekes hogy ha az ember mosolyog közterületen biztosan őrült.hiszen a mai világban miért is lehetne szabadon mosolyogni anélkül hogy valaki el ne itéljen.ha valaki nem a társadalom által szabadalmazott ,,normákban" él akkor az már gyanús.fokozatosan taszitja ki őket a civilizáció mignem már ők is elhiszik magukról hogy csupán kivülállók.

azonban ha valaki ennek tudatában van már szánt szándékkal harcolhat ez ellen.már csak dacból is mosolygok az utcán.én nem leszek egy egész életemben mentális börtönbe zárt szabad rabszolga...

az emberek tudatában sincsenek annak hogy rabszolgák.mind a divat, mind a társadalmi élet, mind a munka, mind a politika szempontjából.én nem leszek ilyen.nem fogom elvesziteni eredetiségem minden egyes részét.éppen ezért sétálok, fotozók és mosolygok egymagam.lehet hogy valakinek ez gyanús és nem mindennapi de én élvezem.

igy élem mindennapjaimat.

háttal a társadalomnak...

miért?

miért élünk?
miért vagyunk ezen a bolygón?
miért pusztitja az ember önszántából magát?
miért ragaszkodik olyan dolgokhoz amik szürreálisak?
miért hiszünk dolgokat véletlennek?
miért félünk a haláltól?

próbálok legjobb tudásom szerint rájönni arra, hogy eme kérdéseket miért övezi ekkora misztikum az emberek életének kanyargós útján.a válasz ott lebeg mindenkinek a feje felett, ott van minden szavunkban mozdulatunkban.de mégis ha feltesszük magunknak őket mégis úgy érezzük, képtelenek vagyunk azt a megfoghatatlan választ szavakba, gondolatokba rendezni.kitartónak kell lenni, hogy meg tudjuk fejteni ezt az ősi gondolatsort.

az élet kifejlődése a mai világban már puszta tény, történelem.de a dolog miértje akkor is ott lebeg a számos mutáció mögött, melynek végén az ember áll, mint eme bolygónak őrizője és uralkodója?nem hinném.inkább mint jogtalan bitorlója, irtások árán szerzett területek tolvaja.valószinüleg azért vagyunk ezen a bolygón, hogy tanuljunk.hogy megtanuljuk, a körülöttünk lévő világ nem azért van, hogy minket eltartson, hanem hogy kölcsönhatásban élhessünk vele.az ember még nem áll készen rá, hogy felfogja ezt.tagadja.akkor fog rájönni mikor késő lesz már.mikor semmi és senki nem segithet rajtunk.az univerzum végtelen haragja kiterjed ránk és elpusztit minket, mint egy rossz kisérletet.

még mindig nem értem.miért teszi az ember mindezt?mind globálisan mind perszonálisan pusztitjuk magunkat és környezetünket.ezt nem értem.talán nem is fogom soha.lehet hogy igen.minden esetre érzem közel járok a válaszhoz.valamiért már-már kényszert érzünk arra, hogy tönkretegyük azt ami van.mind olyan és olyan dolgok jelennek meg a világon, amik csak károsak.egyszer összecsapnak azonban a hullámok.a hullámok, mik úgy söprik le erről a bolygóról ezt a fajt, hogy nyoma se marad egy esetleges későbbi civilizációnak.

a szürrealitás végtelen útvesztőiben tengődünk.mint kisérleti egerek kapaszkodunk egy jelbe, ami hitünk szerint továbblendit, segit minket.csak az a baj, hogy mind olyan dolgok ezek, melyek sohasem teljesülnek.ringatjuk magunkat az illúziók bölcsőjében és elfeledjük miért is élünk.elefejtünk önmagunk lenni.mindenki beilleszkedik a társadalom által megkövetelt szürreális formákba, még ha belül tiltakozik is ellenük.a tiltakozást ki lehet irtani.el lehet hallgattatni, mint egy nem kivánt zenét a rádióban a hangerőszabályzóval.

véletlenek.véletlenek nincsenek.nem is voltak.és nem is lesznek.a véletlenek olyan dolgok, amiket nem akarunk elismerni, de mégis megtörténnek.semmi sem történik ok nélkül.ebben a világban minden kölcsönhatásban van, és minden tettnek következménye van.a véletlenek úgy gyűrűznek, mint egy tó, ha kavicsot hajitunk bele.egyszer ezek a gyűrűk körbérnek.
senki sem lát már az orránál tovább.talán minden nyelvben ez a szó a legfelszinesebb, a legfeleslegesebb.nincsenek véletlenek.a véletlen csak egy fakultativ jelző amit ráillesztünk egyes részekre az életben.de azért mélyen bent tudjuk, hogy azért nem igy van.akkor meg miért harcolunk ellene?érdekes gondolat menet nemde?

ahogy a halál gondolata is.mindenkit halálra rémit.remélem érezhető ebben az irónia.a halál nem egy olyan dolog amelytől félnünk kellene.de a több ezer éves múlt, az erős valláskötelezettség, a vallások által létrehozott fiktiv világok létrehozták az emberekben azt a képet, hogy a halál egy félnivaló dolog.és ez a kitalált tény az idő folyamában hömpölyögve csak csiszolódott mig nem teljes misztikumba nem veszett.a halál ténye talán az egyetlen amit szemlélve kijelenthetem:nagyjából megértettem.hiszen a halál nem egy rossz dolog, nem egy gonosz dolog.a halál talán az egyik legjobb dolog az életben.főleg ha úgy fogadjuk, hogy tiszta a lelkünk és tiszta a szivünk.a halál csak a végállomás egy hihetetlen hosszu és fárasztó utazás végén.valaki nem birja végig ezt az utat és előbb leszáll.de aki végigutazik annak rossz már nem lehet.békében átadhatja magát az öröklétnek, az enyészetnek.nincsen ebben semmi tragikum.persze aki itt marad a másik oldalon annak talán van.de attól még az itt maradott élete nem állhat meg.gyászolni persze kell, de nem egy örökkévalóságon keresztül.utána fel kell, hogy váltsa a gyászt a békés megnyugvás, hogy az elvesztett immáron megpihenhet.nem a tulvilágon.olyan nem létezik.de pihenhet...

érdekes gondolatok nemde?

végre rájöttem...

régen jártam erre.nem tagadom.sajnos az utóbbi hetekben olyan szinten összecsaptak a hullámok a fejem felett, hogy nem is tudtam pontosan már, hogy milyen mélyen is vagyok.elértem egy pontot ahol már úgy voltam, hogy azt sem tudtam ki vagyok én.ez olyan mély letargiába taszitott, hogy élni alig volt kedvem.hiszen mennyire rossz érzés már mikor tudjuk, hogy baj van csak azt nem hogy mi.olyan ez mint fegyverek nélkül megnyerni egy háborút.szürke árnyéka voltam csupán önmagamnak.mikor tükörbe néztem nem magamat láttam, hanem csak egy idegen embert hasonló vonásokkal arcán, mint az enyémek.tudtam az az ember én vagyok, de nem akartam elhinni.

mi történt velem?
az elején nem tudtam.aztán egyik nap bevillant.úgy kezdtem el megváltozni, hogy észre se vettem.de nem is megváltoztam, hanem úgy kifordultam mint egy pulcsi amit rosszul vesznek le és a sarokba dobnak.

a legrosszabb mikor az ember változik.főleg ha ez akarata ellenére történik.olyan érzés, mintha ez az egész dolog belülről ölne, emésztene undoritó férgek módjára, amik addig zabálnak mig már nem marad semmi csak egy üres tér, egy fekete lyuk.lehet, hogy amit a környezet lát az úgymond teljesen normális, hiszen csak belülről öl az a valami.a kinti világnak megmarad egy képlékeny fizikai kép, egy maszk, melyet kedvünkre cserélgethetünk.elbújva eme maszk mögé senki nem is sejti, mi mardos minket parazita módjára.ezt csak egyedül az tudja aki benne van.

én benn voltam.egyedül ültem itthon.antiszociális viselkedésemmel mindenkit megrémitettem, de nem tehettem mást.addig nem mig nem jövök magammal tisztába, amig ki nem irtom azt az undoritó dolgot ami mardos éjjel-nappal.ülve a sötét szobában, egyedül gondolataimmal.veszélyes dolog, de vállalkozni kell rá.az ilyen dolgok azok közé tartoznak, amiket saját magunknak kell megoldanunk.

egyfolytában gyötört az érzés, hogy nem találom a helyem.minthogyha úgy élnék ebben az üszkösödő, romjaiban tengődő országban, hogy nem vesznek észre.nem passzolok sehova.mint egy kirakós darab ami nem is ahhoz a szetthez tartozik.egy külön világ az ami én vagyok és az ami körülöttem van.folyamatosan ilyen érzések gyötörtek.de végül sikerült megoldanom.a megoldás végig ott hevert az orrom előtt, csak nem vettem észre.igy megy ez.csak egy bevillanás.és máris megvan a titkos fegyver, amivel meg is nyertük azt a bizonyos háborút.sikerült leküzdenem a lelkemet rongáló lényt.és ez olyan mély megnyugvással tölt el, mint egy nyári naplemente.büszkeség is csapódhat még a megnyugváshoz.hiszen nem könnyű magunknak bevallani, hogy változunk.tenni még nehezebb.

oly sok ember van aki későn jön rá, hogy teljesen kifordult önmagából.de akkor már késő.hiába is küzd késő.de az emberi küzdési ösztön nem hagyja nyugodni.ringatja magát az illuzióban, hogy ő nem veszett el.de mélyen tudja, hogy ez hazugság....tartsuk meg a saját eredetiségünk!

Be Original!

táncolj...

zene zene zene...hihetetlen hatalmad fogva tart engem.irányit.befolyásol.tanácsot ad.a zene az egész élet az élet maga a zene.mikor zenét hallgatok megszünik létezni minden ami rossz.

észre se veszem és már mozgok a zene ritmusára.érzem ahogy testem minden részét elönti ez a kellemes bódulat.fekszem az ágyon.de mégsem ott vagyok.valahol máshol.több kilométer magasan repülök a felhők felett szelem őket.de ez nem elég még tovább már már egy másik univerzum határán vagyok.zajos puffanással zuhanok vissza ágyon fetrengő fizikai porhüvelyembe.meglepődve nézek körül.mi történt?hol az euforia?tovább akarok menni.csend van.már már dobhártyaszaggató csend.meglepve konstatálom hogy megállt a zene.

ezen könnyen lehet segiteni.szórakozottan beülök a monitor elé.kattintok párat és megint átitat a tömény szeretet.utazok is tovább.de mégis minden más.az előbb nem erre jöttem.nem baj jó lesz a kerülőút is.megszűnik minden gond.agyamra leszáll a köd és csak egyetlen érzés van jelen testemben és lelkemben.szeretet.tömény mindent átitató szeretet...

ha zenét hallgatok nem tudok senki utálni.de ezért az érzésért harcoltam.egész életemben ugy harcoltam érte magamban hogy nem is tudtam róla.csak éreztem.több zenét kellett kipróbálnom több szubkulturához kellett csapódnom mire öt hosszú éve megleltem azt ami nekem kell.és igy van ez rendjén.már már furcsa a teljesség érzete ami jelen van bennem.nem fogom ezt elengedni soha de soha.

egy embernek élete során meg kell találnia azt a zenét amit szeret.és akkor elkezdhet élni.persze ez igy nem helytálló.zene nélkül is van élet.de a zene egy olyan drog amit úgy fogyaszthatsz hogy nem büntetnek meg és nem csuknak le érte.a zene ellen nem hoznak létre rehabilitációs táborokat.pedig szerintem a zene a legsúlyosabb drog.

beleestem a zene addikciójába.és ha kapok még több kell belőle.nem birom nélküle.kell a harmónia amit megad nekem.

egy jó dolog a zenében...mikor üt nem érzel fájdalmat - mondta valamikor bob marley.és mennyire igaz.már az ősemberek is csináltak maguknak zenét.kiváncsi lennék hogy ugyanabból az identitásból e mint ma.érdekes...

egy rossz dolog van benne.a föld igy is tul meg van osztva.túl van kategorizálva.és sajnos a zene csak még egy lapáttal tesz erre.rengeteg szubkultura rengeteg csoport rengeteg identitás.mégis oly kevés értelem.no nem emberileg.a zenei értelmet mondom.hiszen olyan zenék vannak túlbálványozva amiket számitogép alkot nem is ember.a művészi tényező kihalt már.hol vannak a nagyok mint verdi vagy beethoven?elvesznek az éterben.tudjuk hogy van mégsem veszünk tudomást róla.sajnálatos...

örülök hogy a zene ennyire átszövi mindennapjainkat.de mégis egy kis üröm is vegyül az örömbe.hogy miért?éppen ezekért amiket fenn emlitettem.mégis...ettől még ugyanugy hallgatom...

és állitólag a zene nem drog?nocsak...

élvezni kell....az élet gyönyöreit...

miközben ezen gondolatokat irom egyedül ülök szobámban.csak bámulok.hogy mit azt még magam sem tudom.körbenézek.a lemenő nap utolsó sugarai ferde sugarakban esnek még szobám padlójára.mögülem hangfalból lágyan szürődik ki egy andalitó ritmusú zene hangja...

szép az élet!

nem?

mi az hogy nem....!? egyszer élsz ne siránkozz élj!
szobámban üldögélve ezen gondolkodom.érzem ahogy egyre jobban magukkal sodornak az utolsó sugarak amik lehet hogy a nap végét jelentik de véleményem szerint a csucspontját is...a zene nos a zene.szerintem ami kellemes és pozitiv érzést egy kedvelt zene adhat azt nem kell részleteznem.ahogy minden porcikánkat átitatja vérünk helyet már azt pumpálja sziwünk.

ugy érzem ilyenkor fel tudnék szállni...nem, nem...rosszul gondolod.nem vagyok drogos.én szimplán a zenét használom drognak.a zene sokkal brutálisabb euforiát tud okozni mint valamilyen drog...

nem igy van?

szerinted nem?

hát nem izgat.én igy érzem....
mosolyogva bámulok ki az ablakon.időközben már más zene szól.egy kósza madár lebben el ablakom előtt.neki nincsenek gondjai.talán annyi hogy fog e valamit estére.de biztosan hiszen nem gyötri magát kételyekkel mint az ember.kizárólagos optimizmusa rávezeti a megoldásra.és a madár csinálja jól.
csak él...
éli úgy az életét hogy felfogja, nincs idő a bajokra figyelni hiszen azt az örömöt amit az életünk adhat még arra is kevés ez a néhány évtized.

próbálok én is igy élni.denagyon nehéz.hiszen attól hogy én mindig pozitiv vagyok attól még az emberek 80 % a inkább hagyja magát belesüllyeszteni a depresszió mocsaras lápvidékébe ami bármi másnál ragadósabb.az nem enged el.fogva tart egészen addig amig már szó szerint bele nem fulladunk.
ezért kell inkább a hosszab de napsütéses utat választani...

megint feleszmélek.

sajnos a napnak már csak egynéhány sugara tud behatolni ablakomon.mit meg nem adnék azért hogy ez az állapot megmaradjon.a naplemente egy olyan dolog amit nap mint nap ujra átélhetünk és boldoggá tesz minket.és ami a legfontosabb ebben a világban:nem kell érte fizetni.ha valaki megnéz egy naplementét nem érez bút bánatot.elfelejt mindent ami fáj mindent ami nyűg.csak nézi mosolyogva ezt a misztikájából kifolyólag megérthetetlen hatalmas csillagot...

és elgondolkozik az életen hogy miért pont igy miért pont ez?

de nem rossz értelemben hanem boldogan hálát adva azért hogy van föld ahol élhet van növényzet amiben gyönyörködhet és van nap ami meleget ad és utána megpihenve lehatja fejét a horizontra...
aki látott már naplementét szerintem tudja mit jelent ez...egy olyan hihetetlenül boldog érzés mintha átéreznénk az niverzum összes rezgését mintha befogadnánk az összes energiát.egyszóval eggyé válunk a világegyetemmel.

amit nagyon bánok hogy túl rövid.megint körbenézve már csak szürke szobámban ülök.merengésem alatt a napsugarak úgy szöktek meg hogy észre se vettem.nem volt időm elköszönni tőlük.de a teljesség érzete megvan.valami jóleső érzés pulzál bennem ami szerencsére nem akar múlni.bár csak örökre minden igy maradna.de sajnos be kell látni hogy miután lement a nap nemsokára új nap kezdődik ami lehet hogy nem lesz ilyen derűs.

bár ki tudja?

csak hozzáállás kérdése az egész nem?

szar dolgok az érzések....

miért?
nem tudni de biztosan azok...

érzéseink úgy irányitanak és befolyásolnak bennünket hogy nem is vesszük érze...a nők...talán a nők észreveszik és ezt keresztelték elmésen női megérzésnek...nem tudom mennyiben mások hogy jobban ráfognak dolgokra de most nem is ez a lényeg...érzelmeink és érzéseink tengerében örök fogságra vagyunk itélve ahonnan nincsen kiút.persze nem a jó érzésekről beszélek meg az ilyenekről bár azoknak is erősen rabjai vagyunk.


nem tudunk már tárgyaligosan gondolkodni...mert hiszen aki nem érző lény az csak rossz ember lehet.mindenki azt hiszi azokról az emberekről akik tárgyilagosak hogy valami túlgörcsölt túlrobotizált teremtmények akik nem élik az életüket...pedig szerintem ez a normális...mikor megmarad a realitás mégis beismerjük hogy ott van mélyen az érzések világa...meg kell találni az egyensúlyt csak akkor leszünk boldogak.


hiszen ha túl belesüppedünk az érzelmek kényelmes karosszékébe akkor depressziósak leszünk....legyenek ezek jó vagy rossz érzések...ha pedig túl tárgyilagosan szemlélünk mindent akkor pedig kiveszik belőlünk az élet öröme....

de akkor hol itt az egyensúly?


mert ma már nagy általánosságban csak ez a kettő véglet létezik...próbálok a kettő között létezni még néhány hasonlelkű barátom és néhány ember....mint valami különálló hibridfaj tengődünk igy....mert mi teszünk azért hogy megtaláljuk magunkat hogy megtaláljuk azt az egyensúlyt ami mozgat...
érthető is hogy ha mind barátságok mind kapcsolatok terén valaki olyat keresünk aki ugyanúgy gondolkodik mint mi....aki megért és elfogad...aki nem kritizál hiszen hasonló cipőben jár...sajnos a hátulütője ennek a dolognak hogy nagyon kevés ilyen ember létezik és még kevesebb találja meg őket vagy éppen azt akit keres....a többi hasonszőrű ember pedig csak keres....keres...keres és nem talál....már már elbizonytalanodik hogy benne van a hiba...lehet...de tesz ellene hogy ne igy legyen...és még mindig csak vár...várja hogy valaki megváltoztassa az életét...valaki aki hat rá ...

de nem...

nem jön...


ismerősei közül egyre többen és többen találnak rá arra az emberre akivel boldogok...csak ő nem...ő kitartóan keres nyitott szemekkel szemlél hogy még a legapróbb jelet is észrevegye ha feltűnik.még mindig semmi.mintha egy sivatagban mint utolsó reményért vizért könyörögne...

körülötte mindenki boldog.nem irigység ez félre nem értendő.csak fájó dolog mert hihetetlen hogy az ember nem talál egy hozzá illő és méltó egyéniséget.nem akarja elhamarkodni....ha már egyszer feltűnik tűnjön fel úgy hogy érezzék azt hogy egy életre egymáshoz kötődtek...


de ha elhamarkodjuk....nos...ahhoz a fájdalomhoz foghatót nem él át senki.az a fájdalom csak belülről mardos...hogy mit rontott el...miért pont igy...csak emészt mardos addig mig már belül nem marad semmi.sokan ezt az ürességet rosszul kezelik....hagyják ott üresen tengődni nem tesznek vele semmit..pedig ilyenkor az a rész új emlékekkel új tapasztalatokkal kell feltölteni.és ha már annyit tanult vagy csalódott az ember talán készen áll majd arra hogy fogadja azt az embert akit neki szántak vagy akivel élete végéig élni tudna akár...persze nem lehet tudni hogy ki lesz ez vagy hogyan mert lehet hogy a másik véglet következik be...


de abból is csak tanulunk...


ami nem öl meg erősit...